Kicsi, nagy, öreg, fiatal, férfi, vagy nő, nincs, aki ne ismerné Epres Pannit. Magyarországon nemcsak kifutó nincs meg az égimeszelő szépség nélkül, a szikrázó szemű, széles mosolyú lányt a média is szívesen foglalkoztatja. Panni műsort vezet, vagy divatlapok címlapjáról kacsint felénk, egy a vége, le vagyunk nyűgözve. Most azonban jó időre nélkülöznünk kell e tüneményes jelenséget, mert a modellt élete egyik legnemesebb, legnagyobb kihívást jelentő feladata várja, az anyaság.

Áldott-áldatlan népszerűség…

Az artdeco stílusban épült tágas, trendi Dunapark kávéház a délelőtti időpontnak köszönhetően szinte üres. A fekete ruhás pincérhölgyek a pultot támasztják, a személyzet csak akkor bolydul fel némiképp, mikor vendég lép az épületbe, hát még, ha olyan valaki érkezik, mint a ragyogó szépségű modell. Epres Panni fekete szövetkabátját fogasra akasztva huppan le velem szemben az asztalhoz, csinos, ám egyszerű szürke garbót visel, haját ezúttal lófarokba kötötte. Még így sem tud elmenekülni rajongói elől. Mindenkit lefőz kifinomultságával, a belőle áradó harmónia, természetesség, báj - szánt szándékkal kerüljük a szót, kisugárzás, mert hogy nem szereti - a szomszéd asztalnál ülő urakat is elbűvöli, szinte beleesnek Panni gyenge tejeskávéjába, amit a reggelire szánt ropogós croissant mellé fogyasztana szegény, ha interjúzás közben hagynám.

Kérdés bőven akad, tekintve, hogy nehéz, talán lehetetlen is, összefogni egy ilyen szerteágazó életpályát, mint az övé. Készséges interjúalanyom gesztusaival ösztönösen segít ki, megkapó őszinteséggel vall sikereiről, kudarcairól. Miközben „pályámemlékezete”-stílusban búcsúzik (legalábbis egyelőre) a kifutók világától, megcsillogtatja humorát is, bizonyítvány, hogy a tökéletességre való igény, az a maximalizmus, mely minden cselekedetét mélyen áthatja, sem ölheti ki az ember lányából a jókedvet. Akármit mond, nem lehet nem szeretni, ha bírál is megfontoltan teszi, a tapasztalat, az élet beszél belőle, nem ferdít semmit. Epres Panni tanácsait a kezdő modelljelölteknek sem árt megfogadni!

Gyerekkor, álmok

MZ: Miről álmodott a kislány?
EP: Hát kislányként szerettem volna régész lenni, amikor még nem tudtam, hogy kell hozzá történelem, aztán szerettem volna balerina lenni, onnan eltanácsoltak, mert hogy túl magas vagyok, aztán mi minden még? Olyan nagyon nagy célom soha nem volt. A mai napig nem tudom, mi szeretnék lenni. Nem, ilyen nagyon konkrét elképzeléseim tényleg nem voltak.

MZ: A Gödöllőn töltött gyermekévek után aztán Pestre kerültél…
EP: Gödöllő nincs olyan messze, 20-25 kilométerre fekszik Pesttől, azért ez a távolság áthidalható. Hetente kétszer-háromszor egyébként is biztos, hogy bent voltam a városban, úgyhogy nem volt ez olyan nagyon nagy felkerülés.

MZ: De a sportélet nem állt meg a balettozásnál?
EP: Most, hogy mondod, a sport az igen, az valóban komoly volt. Az akár lehetett volna a modellkedés helyett életcélom is. Atletizáltam, magasat ugrottam, abban még országos bajnok is voltam a korosztályomban, és párhuzamosan próbáltam mellette kosárlabdázni, merthogy kosárlabdáztam tíz évig. De a kettő nem ment együtt, úgyhogy a magasugrást abba kellett hagynom. A kosárlabda meg egyszerűen azért maradt abba, mert feloszlott a csapatunk, mindenki leérettségizett és szerte-szét szaladt az országban. Utána arról volt szó, hogy esetleg Pécsre szerződöm, de végül ellene döntöttem, mert nem akartam olyan nagyon messzire elkerülni a családtól. Azt hiszem, itt lett vége a kosárlabda karrieremnek, pedig tényleg tehetségesnek tartottak. Jöttek Pécsről és mondták, hogy nekünk ez  a lány kell, felvételi nélkül felvettek volna az egyetemre, azzal a feltétellel, hogy játsszak ott, a pécsi csapatban. Nemet mondtam rá. De a sport az valóban fontos dolog volt az életemben, hiába választottam végül a modellkedést.

MZ: Miért épp a New Image modellügynökség felkérésére mondtál igent?
EP: Valójában az övéké volt az első konkrét ajánlat. Én igazából nem szerettem volna modell lenni, meg sem fordult a fejemben, ők voltak azok, akik leszólítottak az utcán és erőszakosabbnak bizonyultak, mint azok, akik korábban ajánlatokat tettek. Mert mondták már korábban is elegen, hogy hú hát nekem modellnek kell lennem, mert magas vagyok és vékony, de az ő ajánlatuk egy olyan konkrét dolog volt, amire azt tudtam mondani, hogy jó, hát akkor próbáljuk meg. Igazából nem sok ajánlat közül választottam. Előtte nem is ügynökségek kerestek meg, csak ilyen kis felröppent ajánlatok érkeztek innen-onnét. A New Imagenek is csak azért mondtam igent, mert már hallottam róluk. Az Ifjúsági magazint, a 100×Szépet én is rendszeresen olvastam, azokban láttam már róluk hirdetést és tudtam, hogy megbízhatóak, tehát nem kell félnem tőlük. Úgyhogy ezért döntöttem mellettük.

Kettőt egy csapásra!

MZ: És veled együtt a nővéred is…
EP: Az úgy történt, hogy kellett magamról vinni egy fényképet, ami alapján regisztráltak és mivel nem készült rólam addig profi kép, bevittem egy családi képet, amin a háttérben, mögöttem ott állt a nővérem is. Kérdezték az ügynökségen, hogy ő kicsoda. Mondtam, hogy a tesóm, mire ők rögtön azt felelték, hogy akkor most azonnal hozzam be őt is. Úgyhogy így kezdtük el egyszerre.

MZ: Hogy emlékszel vissza a közös szereplésekre?
EP: Közös szereplés? Közös szereplésünk inkább fotózások voltak. Mivel van köztünk jó tíz centiméter különbség, Judit kevesebbet dolgozik kifutón, inkább fotózásokon, meg reklámfilmekben szerepel. De régen azért tényleg sok katalógust fotóztunk együtt, ahol áthidalható volt ez a méretkülönbség. Mondanom sem kell, minden munkának iszonyú röhögés lett a vége. Egy-egy elkapott pillantásból pontosan tudtuk azt, hogy kiről mit gondol a másik, ami aztán persze fegyelmezetlenségbe fulladt mindig, piszkáltuk is egymást. Rettenetes sokat tudunk röhögni együtt, úgyhogy általában ezeknek a munkáknak az lett a vége, hogy rossz kislányok voltunk.

MZ: Két gyönyörű lány egy stúdióban! Sosem rivalizáltatok egymással?
EP: Soha. Rivalizálás helyett iszonyú veszekedések voltak. Az anyukánk mindig kétségbe volt esve, hogy de hát a testvérek nem bántják egymást. Mi imádtuk egymást, de azért úgy imádat közben időnként jól meg is téptük a másikat. Aztán amikor nagyobbak lettünk és ő elköltözött tőlünk, onnantól fogva elvágták, soha egy hangos szó nem esett közöttünk. De hát gondolom ez a normális testvéri viszony, mindenki ismeri, amikor a saját testvérét éppen meg akarja gyilkolni egy kanál vízben. Nagyon jó a viszonyunk, nem ez az ömlengős, nem ez a barátnői viszony, amikor az ember mindig mindent kitárgyal, hanem az a viszony, amikor nem is kell szólnunk egymáshoz, ahhoz, hogy a másik tudja, segítenie kell, vagy érezze, hogy a másiknak éppen rossz kedve van. Egyikünk sem tud olyat kérni a másiktól, amit az ne teljesítene. A nővérem sem tudna olyan bűnt elkövetni, amit ne bocsátanék meg neki. Ezt persze nem kell tudnia – teszi hozzá Panni nevetve.

Majdnem győzelem

MZ: Aztán te mégis „lekörözted” őt, második lettél a Supermodell of the World versenyen…
EP: Igen, ezt a versenyt a New Image indította, igazából ezzel kezdődött a pályafutásom, az, hogy hozzáfoghattam dolgozni, meg a nővérem is. Az ügynökség automatikusan nevezett be minket a megmérettetésre, a verseny alatt csinálták meg a könyvünket, az összes fotónkat, amivel aztán elindulhattunk a modellvilágban. Mi előtte semmit nem dolgoztunk még, rögtön ebbe a versenybe csöppentünk bele. Én a második lettem és akkor ezzel a helyezéssel megnyíltak a kapuk. A döntőn ott volt mindenki, aki abban az időben Magyarországon számított, koreográfusok, fotósok, ilyesmi, láttak és ez elég volt. Természetesen az anyukám is ott volt a döntőn, nagyon-nagyon izgult, hogy nehogy nyerjünk, mert ő aztán abszolút a tanulás híve és nagyon ódzkodott ettől a világtól, félt, hogy nagyon megváltoztat minket. De aztán amikor egy-két év múlva tapasztalta, hogy mit sem változunk tőle, megnyugodott.

MZ: Melyek voltak azok a munkák, amiktől „nem változtál meg”?
EP: Az első munkámra nem emlékszem. Inkább olyasmikre, hogy az első komoly bemutató, vagy az első komoly fotózás. Szerintem az első fotózásom, ami azért nem volt olyan komoly, épp az Ifjúsági Magazin számára készült, Karika Zsolttal (mesterfodrász – a szerk.) csináltunk egy hajfotózást. Utána pedig, ami tényleg egy nagyon-nagyon szép anyag lett, az Elite Magazinban Baricz Katival egy sorozatot. A válogatást egy amerikai stylist nő rendezte, direkt ezért utazott Magyarországra. Az akkor legtöbbet dolgozó lányok mind meg is jelentek rajta, én meg az esélytelenek lemondásával álltam mögéjük, „no chance” - gondoltam, amikor mégis mellettem döntött ez az amerikai nő. Emmer Lacival, aki akkor még nem fotós, modell volt, kellett párt alakítanunk. Volt egy ágyjelenet is, ami persze annyiból állt, hogy pizsamában befekszünk az ágyba, miközben nekem jéghideg volt kezem-lábam, hogy Emmer Laci az atyaúristen, az a modell, aki mindenhol, mindig  ott van. Teljesen leblokkolt, hogy nekem egyáltalán egy helyiségben kell tartózkodnom vele. Azóta persze jókat röhögünk a történteken.
A bemutató pedig, az első nagy bemutatóim Normann Gáborral voltak. Egy évnek még el kellett telnie ahhoz, hogy elkezdhessek Náray Tamással dolgozni. Náraynak zárt világa volt, megvoltak A Nárays lányok. Amikor először csinált válogatást, vagy egyáltalán elfogadta, hogy új lányokat is felvesz, befogad a csapatba, akkor az nagyon új dolognak számított. Mindenki csodálkozott rajta, hogy Tamás megbontja azt a jól szerveződő egységet és ezentúl nemcsak A Nárays lányok dolgozhatnak vele.

MZ: Milyen volt Nárays lányként dolgozni?
EP: Furcsa, hisz nem kéne, hogy másképp dolgozzunk Tamásnál, de mégis mindenki másképp dolgozik nála. Persze, Tamásnak van az a híre, hogy szigorú és kiabál és estenként csúnyán beszél, de olyan humorral teszi, hogy nem lehet rá haragudni. Ha Tamás egész nap egy szót sem szólt, mi akkor sem mertünk másképp, nem fegyelmezetten dolgozni. Ez nem félelem, amit iránta érzünk, hanem abszolút tekintély, meg tisztelet. Igazából nem tudom, hogy mindezt mivel érte el, talán a jelenlétével, azzal, hogy mivel ő profi, ezért mi sem merjük megcsinálni azt, hogy mi ne próbáljunk meg maximálisan jól teljesíteni. Persze előfordult olyan is, hogy valóban ordított lányokkal, de akikkel nem, azok is éppen úgy megadták neki a tiszteletet. Tamásnál fegyelem van. Csend, rend és fegyelem.

Nemcsak szép, okos is…

MZ: Mikor és hogy kerültél ki külföldre?
EP: Hamar. Az még az első évben volt, mikor elkezdtem dolgozni, hogy kimentem Párizsba, mert ugye a New Image kiküldött. De mivel pont akkor kezdtem el az egyetemet is, egy hónapot maradtam csak kint és aztán hazajöttem. Azóta néha eszembe jut, hogy mennyivel másképp alakult volna minden, ha akkor ott maradok, de – sóhajt alig észrevehetően Panni - így kellett lennie. Enyhe szülői nyomásra, de nekem halasztás nélkül el kellett végeznem az egyetemet, ez volt az anyukám kikötése. Csinálhattam bármit, de halasztani nem halaszthattam, el kellett végezzem az iskolát.

MZ: Évfolyamtársaid nem voltak féltékenyek a sikereidre, szépségedre?
EP: Nem, nem, nem. Ez az iskola a Szegedi JATE -nak egy pesti tagozata volt. Úgyhogy mindenki dolgozott már, rengetegen a médiában, tehát ezzel tényleg nem volt problémám akkor. Mindenki hasonló közegben forgott, vagy hát ha nem is mindenki, de a nagy többség igen. Nem lepődtek meg semmin. Egészen jó hangulat volt az évfolyamban.

MZ: Aztán a média szak után egyenes út vezetett a tévébe…
EP: Másfél évig futott a Sikkes című műsor az m1-en, amit nagyon-nagyon szerettem csinálni és nagyon sajnáltam, amikor megszűnt. De azóta, amivé a magyar média alakult, én nem szeretnék benne részt venni. A legutóbbi műsorvezetésem ebben a reggeli műsorban, a Csak csajokban, az végül is, azt hiszem, játék volt csupán, lassan boldog-boldogtalan megkapja a lehetőséget, hogy ott üljön. Félre ne értsd, nagyon szeretem ezt a fajta munkát, úgy érzem, hogy jól is csinálom – most leszek egy kicsit szerénytelen – de ez a körítés, ami a bulvármédiában ma Magyarországon van, az viszont undorító. Az, hogy lassan már tényleg élni nem hagyják az embert, ez nekem túl nagy ár ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzam. Én nem szeretem, ha felismernek az utcán, nem szeretem, ha tudják, hogy mi történik a magánéletemben. Az a tíz, vagy nem tudom én hány cikk, ami az elmúlt száz évben megjelent arról, hogy, hogy változik az életem, a saját akaratomon kívül jelent meg, úgy, hogy határozottan kértem, légyszíves ne. Két hét múlva kinyitottam az ominózus újságot, és ott állt a kétoldalas cikk. Annyira semmi sem szent manapság az embereknek, annyira semmit nem vesznek figyelembe… Talán akadnak kivételek, de nem vagyok benne biztos. Voltaképp épp ezekkel a dolgokkal riasztanak el engem a műsorvezetéstől.

Vonzások, választások

MZ: Jobb híján marad a fotózás és a divatbemutató!
EP: Valójában sokkal jobban szeretem a bemutatókat. A fotózásoknak azt a részét kedvelem, amíg kisminkelnek, megcsinálják a hajam. Akkor azt gondolom, jaj de csinos vagyok, én inkább indulnék is haza. Meg persze jó látni a megjelent képet, de maga a fotózás, az nem tartozik a kedvenceim közé. Valószínűleg azért nem, mert nem vagyok benne igazán jó. Lehet, hogy csak magamat szeretném menteni, de úgy vettem észre, hogy ha valaki alkatilag túlontúl ragaszkodik a természetességhez, nem játssza meg magát folyvást, annak nehezebben megy a pózolás is. Én például nevetségesnek érzem azt, hogy csücsörítsek egy fotón. Ha azt akarnák lefényképezni, hogy én milyen vagyok, akkor tessék, csinálják meg a képet, de hogy én most csücsörögjek, meg nyomjam ki a fenekem, az valahogy nem megy, nem az én stílusom. De mondom, valószínűleg azért érzem így, mert nem vagyok benne jó. A kifutón viszont, arra a harminc másodpercre, amíg a színpadon vagyok, teljesen át tudok szellemülni, igazából nem tudom, hogy ez min múlik.

MZ: Pályatársaid közül, akár hazai, akár külföldi az illető, akad-e valaki, akire példaképként tekintesz?
EP: Szerintem a modellek között nem igazán van ilyen személy. Persze vannak olyan nők, akiket nagyon szépnek tartok, mégis a munkamorál tekintetében úgy alakult, hogy nem kellett figyelnem senkit. Akármi volt a feladatom, próbáltam maximálisan teljesíteni mindig. Legfeljebb arról beszélhetünk, hogy meghajlok szépségek előtt, hogy hát igen, ő aztán fantasztikus, meg színésznők előtt is, akik igazából nem is szépek, de el tudják játszani, hogy azok.

MZ: Kikre gondolsz?
EP: Például Nicole Kidman nekem egy ilyen. Aki nem egy szép nő szerintem, de két percig nézed és azt mondod, királynő. Nem tudom, hogy, hogy csinálja, mi az, amivel ezt elérni, de valószínűleg erre való az a szörnyű szó, hogy kisugárzás. Aztán ott van még Uma Thurman, Julia Roberts, és aztán, aki nálam az örök, az igazi nő, Audrey Hepburn.

MZ: Ha már külföldi példákat hoztál, térjünk is vissza a nagyvilágba! Pályafutásod során dolgoztál Kínában, Koreában, Izraelben, Londonban, számodra melyik volt a legkedvesebb hely és miért?
EP: A legkedvesebb hely? Hát általában nem az, ahol a legtöbbet kellett dolgozni, hanem ahol kedvesebbek voltak az emberek. Leginkább azok a helyek, amik nem igazán divatfővárosok. Mert ott nem számítasz semmit, ott a modellkedés, a divat is egy iparág, ott nem vesznek figyelembe. Amelyik országhoz viszont jó emlékek fűznek, az mondjuk Kína. Pont Tamással (Náray) dolgoztunk ott tíz napot, csodálatos élmény volt, amit sosem fogok elfelejteni. De Izrael is ilyen hely, ott is nagyon sokat dolgoztam és ott is nagyon kedvesek voltak, jól éreztem magam. Rengeteg helyen dolgoztam, ez így van, de hozzá kell tenni, sehol nem dolgoztam hosszú időt.
Magyarországon ugyan hajlamosak mindenkit kikiáltani topmodellnek, meg szupermodellnek, de hát erről szó sincs. Vannak magyar topmodellek, igen, sokat dolgozó modellek, csak nekik a nevét nem is ismerik Magyarországon. Én inkább azt választottam, hogy a saját kis hazámban leszek nagy hal, és nem fordítva. De ettől még sem szuper, sem top nem vagyok, csak egy modell.

Sose mondd, soha!

MZ: „Csak modell” létedre a Fashion Awards Hungary 2006-on az Év modellje díjjal tüntettek ki…
EP: A szakmában azért megoszlik erről a vélemény. Az igazi trendi emberek, mondom ezt nagyon idézőjelben, nem igazán ismerik el ezt a díjat, dacára, hogy amikor megkapták, azért átvették. Szerintem ez egy nagyon jó kezdeményezés, nyilván vannak hibái, de majd kinövi magát, értékelendő, hogy egyáltalán elkezdték. Én igenis megtiszteltetésnek vettem, hogy volt egy csomó ember akinek én jutottam eszébe. Erről is úgy gondolom persze, hogy nem annak az évemnek szólt, hanem az azelőtti tizenegy évnek és azt sem hiszem feltétlenül, hogy szakmai volt ez a díj, lehet, hogy inkább emberi. De ettől talán még jobban esett. Meg az anyukámnak is jól eshetett, bizonyítván, hogy tényleg megmaradtam annak, aki mindig is voltam.

MZ: Az elismerés után van még hova tovább?
EP: Furcsa, régen mindig csodálkoztam, mikor nálam idősebb modellek azt mondták, hogy kész, vége, befejezik. Csodálkoztam, hogy nahát, hogy lehet a modellkedésből elég, hogy mennyire változatos, jó és izgalmas ez a szakma, de lassanként érzem, hogy tényleg lehet belőle elég. Biztos, hogy sokan dolgoznak fiatal koruktól, de azért úgy gondolom, hogy nem biztos, hogy normális dolog az, hogy valaki tizenhét éves korától folyamatosan dolgozzon, egy kicsit elfáradtam. Ettől függetlenül vannak olyan munkák, amik tényleg nagyon jó feladatok és szeretném őket megcsinálni. Nem konkrétumokról beszélek, de ha ne adj' isten fölállítanak egy olyan stábot, ahol jó a fotós, jó a sminkes és jó a fodrász is, akkor azonnal, még akár egy fotózásra is igent mondok. Persze nagyon sok bemutatót lemondok már, nem feltétlenül a kisebbeket. De ez sem azért van, mert én változtam volna, hanem azért, mert a divat az évek során Magyarországon nemhogy fejlődött volna, inkább folyamatosan visszafejlődik. Visszafejlődik abból a szempontból, hogy régen hetente csináltunk két-három nagybemutatót, most pedig a nagybemutatók valahogy elfogytak. Feltételezem, ennek gazdasági okai vannak, a tervezők rájöttek, hogy nem éri meg nagybemutatót csinálni, csakhogy  a kicsiket meg már nekünk nem éri meg.

Utánpótlás?

MZ: Részt vettél a Topmodell zsűrijében, mik a tapasztalataid? Ajánlanád-e a modellkedéshez kedvet érző lányoknak, hogy hasonló versenyekre nevezzenek?
EP: Nagyon sok verseny van, és azért ezekből ki kell választani azt, ami színvonalas. Persze nehéz kiválasztani, mert az ember honnét is tudná, melyik az. A Topmodell szerintem végül is egy színvonalas dolog volt. A baj csak az lehetett, hogy egyik lány sem volt maximálisan alkalmas arra, hogy minden szempontból megfeleljen annak, amit egy modelltől el lehetne várni. Persze mindegyik lány jó volt valamiben, vagy kifutóra volt jó, vagy fotózásra. Döntöttünk, ahogy döntöttünk, szerintem jól. A mai lányokról az a véleményem, hogy szerintem egyelőre ma, Magyarországon szinte nincs is utánpótlás. Az nem utánpótlás, hogy rengeteg lányt küldenek ki külföldre, az itthoni piacot és igényeket is ki kellene szolgálni. Az biztos, hogy nagyon sokat dolgoznak ott, de nem tudnak járni, mindegyik egyformán néz ki, nincs bennük semmi, voltaképp ilyen egyenkislányok. De ez nem csak az én véleményem. A tervezők is panaszkodnak, hogy már régen nem minket hívnának, de nem tudnak mást hívni, mert nincsen jobb.
Legutóbb épp Sipos Zita (sminkmester - a szerk.) kérdezte egy fotózáson Tamástól, hogy te nem unod még a Panni fejét, mire Náray azt mondta, de, nagyon. Erre Zita a saját stílusában azt felelte, hogy hát én is, de nagy szarban vagy, mert nincsen jobb. És ez nem feltétlenül rólam szólt, hanem a mi generációnkról összességében, akik igenis alázattal megtanultuk, hogy kell egy munkán viselkedni, hogy kell dolgozni teljes erőbedobással. Az utánpótlásban nincsenek ilyen lányok. De ez nem csak a divatszakmára vonatkozik, így fejlődik a világ, sajnos visszafelé, egyszerűen az emberi értékek nincsenek már sehol.

MZ: Nemcsak szerepelsz a kifutón, de magad is rendezel divatbemutatókat…
EP: Mindenképp szívesen csinálok ilyet. Hat-nyolc évvel ezelőtt is csináltam, csak akkor még talán nem figyeltek oda rá. Így azért sokan vagyunk a kolleganőimmel, akik szép sorban átpártolunk. Nem harcolok azért, hogy egy bemutatót én  rendezzek, de ha jön egy ilyen felkérés, akkor nagyon szívesen vállalom, igen. Végül is az apparátust, azt ismerjük, úgyhogy nagyon gyorsan össze tudjuk rakni, hogy adott esetben kire van, kire lehet szükség.

Reklám-film

MZ: Pezsgőtől az édességig mindenfélét hirdettek az arcoddal, milyenek a reklámfilmes tapasztalataid ?
EP: Ott is volt jó, meg rossz tapasztalatom is. Mivel csapnivaló színésznő vagyok sokszor okozott nehézséget, hogy eljátsszam az adott szerepet, de ebbe is bele lehet jönni. Az újaknak az a jó tanácsom, a többiekkel már megbeszéltük, hogy bármilyen is a rendezői instrukció, ha mosolyogsz, az biztos, hogy beválik. Fél órán keresztül magyarázzák, hogy ezt meg azt az érzést, így meg úgy kellene alakítsd, hogy …, aztán ha a válaszod egy mosoly, rávágják, hogy igen, ez az, épp ez kell. Persze szeretem a reklámfilmeket, igen. Az elmúlt időszakban nem csináltam ugyan ilyesmit, mert a média, akiknek nem szeretnék nyilatkozni, de mégis megírnak, rosszat tett nekem ezzel a nyilvánossággal. Szerintem ez a fajta ismertség nem feltétlenül tesz jót egy modellnek. Már nem választanak ki. Túl ismert az arcom. Most már vagy azért döntenek mellettem, mert én vagyok Epres Panni, vagy épp ezért meg sem keresnek.

MZ: A reklámfilmezéseken túl a szinkronizálásba is belecsöppentél…
EP: Az amerikai Taxi című filmet szinkronizáltuk Görög Zitával. Az is nagyon vicces dolog volt, abban is szörnyű voltam (nevet). Megértem a színészeket, meg a színésznőket, ha felháborodnak, miért épp nekem kellett ezt megcsinálni, vagy hogy egyáltalán miért kell olyan embereket alkalmazni, akik nem hozzáértők. Én visszamenőleg is elnézést kérek mindenkitől. Egyszer elvállaltam, de nem vagyok alkalmas a feladatra, ezt belátom. Visszaadom nekik a feladatot, remélve, hogy az a pár mondat, amit én szinkronizáltam, nem sértett senkit.

Jótékony bábáskodás…

MZ: Kedveseddel, Benedek Tiborral és nővéreddel, Epres Judittal együtt az Országos Gyermekegészség Program elindítói vagytok.
EP: Igen, ez egy folyamatos program, ami egész pontosan most szeptemberben kezdődött el, de előtte már egy-másfél éve dolgoztunk rajta. Egy gyerekkori barátnőm találta ki az egészet, így kerültünk bele mi is a nővéremmel. Én a média és kommunikáció részét próbáltam intézni az egésznek, ők pedig minden mást ketten. A program lényege az, hogy a kiscsoportos óvodások az óvoda első napján kapjanak egy csomagot, végül egy hátizsák lett, amiben többek között egészséges termékek vannak. A kezdeményezés leginkább a szülőknek szól. A csomag ugyanis tartalmaz egy kiadványt is, ami abszolút szakmai hozzászólásokkal tizenegy témakörben járja körül az egészséget. Ezt az útravalót most leges legelőször szeptemberben át is nyújtottuk az óvodásoknak. Ez persze csak az első lépcsője a programnak, szeretnénk, hogy a gyerekek ne csak Budapesten és a nagyvárosokban, hanem mindenhol megkaphassák, mert hogy katasztrofális a helyzet. Például úgy jönnek el a gyerekek reggel az óvodába, hogy kóla van a kezükben, de még nem pisiltették meg őket otthon. Ezek lehet, hogy extrémitásoknak tűnnek, de szerintünk nem azok. Nagyon szörnyű dolgokat láttunk. Hároméves kislányoknak tangát vesznek az anyukák, mert hogy az milyen jópofa, ami húsz-huszonöt év múlva viszont meddőséget fog okozni. Erről lehetne hetekig beszélni. Mindenesetre úgy gondoltuk, hogy ez egy fontos ügy, úgyhogy melléálltunk, és segítettünk. Voltaképpen úgy, hogy a szülőket neveljük.

MZ: Közben két évig Olaszországban éltél. Az ottani élet rózsásabbnak tűnt?
EP: Isteni volt, tejeskávé, croissant – kacsint Panni, a tányérjában még most is ott a jóízű péksütemény, beszélgetés közben alig néhány falatot sikerült elfogyasztania. Nagyon jól éreztem magam, bár az első évben még ingáztam, két hétig itthon voltam, két hétig meg ott. Sőt, első évben még dolgoztam is Milánóban, tehát még oda is el kellett jussak, merthogy Genova mellett laktunk, de nagyon jó volt, tényleg nagyon. A második évben aztán megelégeltem az utazgatást, nagyon fárasztó volt, leginkább lelkileg, sehol sem éreztem magam százszázalékosnak. Amikor kint voltam, azon gondolkodtam, hogy itthon mi mindent kellene elintéznem, amikor itthon voltam, akkor meg majd megvesztem, annyira hiányzott Tibor. Ekkor határoztam el, hogy akkor a következő év arról fog szólni, hogy én háziasszony vagyok, nem csinálok semmit, csak fejben eldöntöm, hogy mi az, ami ténylegesen a feladatom. Akkor jöttem rá, hogy jól döntöttem, mert imádtam ezt a szerepet. Olaszország maga volt a paradicsom. Szerelem és semmittevés.

MZ: Te azért nem vagy az a semmittevős alkat. A médiaszak után a grafológiába is belekóstoltál…
EP: Igazából engem a gyermekrajz elemzés érdekelt, és amikor a tanfolyamnak az a része befejeződött, akkor én is befejeztem a tanulást. Az íráselemzés nem kötött le, úgyhogy nem erőltettem. A gyermekrajz elemzéssel van olyan jellegű tervem, hogy a jövőben szeretném tovább fejleszteni, egyelőre nem volt időm rá. Most, hogy itt a terhesség, azt gondoltam, mindenre lesz időm, de úgy mennek a hetek és még semmi olyat nem intéztem, amit elgondoltam. Azért az ismerősök között a gyerekek rajzait szoktam nézegetni, hogy kinek mi baja lehet, vagy mi baja nincs. De ritkább, hogy nincs, sajnos.

Gyermeknevelés felsőfokon

MZ: Apropó gyerekek. Híresen jó a viszonyod velük, mi a titkod?
EP: Képzeld el, hogy nem tudom, mert nagyon szigorú vagyok! – csillan fel a szeme, miközben immár nem is tudom hányadízben elmosolyodja magát. Nem tudom, hogy majd a sajátommal is szigorú leszek-e, de a gyerekekkel, annak ellenére, hogy imádom őket, mindig sikerült, ha nem is szigorúnak, de következetesnek lennem. Majd jön a sajátom, akkor biztos nem fog menni! Tibor kislányával szerintem az volt a titok, hogy amikor mi összekerültünk és ő három és fél éves volt, én nem erőltettem semmit. Nem kezdtem el üngyülibüngyülizni. Hetek teltek el, hogy én köszöntem neki és hagytam, hogy ne érezze azt, hogy velem most mindenáron jóba kell lennie, mert én vagyok a papa választottja. Semmi ilyenről nem volt szó, tényleg megvártam, hogy ő nyisson. Aztán így szépen lassan haladt a dolog a maga útján. És igen, vele is nagyon következetes vagyok. Szerintem egy gyereknek ez adja meg a biztonságot. Akármikor velünk van, ő mindig ugyanazt kapja, nincsenek meglepő dolgok, nincsenek váratlan események. Tudja azt, hogy ha idejön, mit várhat tőlünk. Szerintem ez ad neki biztonságérzetet. A szigorúságtól nem változik a viszonyunk. A szeretet meg a szigor, a következetesség nem zárják ki egymást. Leginkább a sok-sok nagyszülővel kellene megértetni ezt, ők rettegnek általában attól, hogy ha nem kényeztetik el az unokát, vagy valamire nemet mondanak, akkor nem fogják őket szeretni, pedig ez nem így működik. Sokkal inkább kötődik  a gyerek az olyan emberhez, akitől megtudja, hol vannak a határai. És az is hozzátartozik, hogy egy gyereknek a szabadság mellett azért határokat is kell húzni.
A nővérem fiai pedig, hát ők tényleg kis szerelmek. Hihetetlen! Nem tudom, hogy milyen érzés, amikor az embernek saját gyereke van, azt mondják, azt a világon a legjobban szereted, egyelőre nem tudom elképzelni, hogy gyereket jobban lehet szeretni annál, mint ahogy én Benedeket és Ágostont szeretem, de majd meglátjuk.

MZ: Hogy készülsz az anyaságra? Vásárlod már a babakelengyét?
EP: Még nem. Most tartok az ötödik hónapnál, úgyhogy még egy-két hónapig megpróbálom kibírni. Nem vagyok babonás egyáltalán, de ebben a gyerektémában azért megpróbáltuk betartani a szabályokat. Tehát 3 hónapig nem beszéltünk róla senkinek, és még a vásárlással is várok egy kicsit. Igazából nem is nagyon tudok készülni az anyaságra, mert még nem nagyon érzem. A fizikai változás persze megdöbbent, az, hogy nem én kontrolálom a saját testemet, ez nő, meg az változik, meg ettől vagyok rosszul, meg attól, de ugyanakkor ez egy jel is a baba részéről, hogy mostantól nem én irányítok, hanem ő. Egyelőre könyveket olvasgatok a témában, másra valahogy nem tudok készülni.

MZ: Fiút vagy lányt szeretnél inkább?
EP: Több gyermeket szeretnék, úgyhogy ez így mindegy.

MZ: Ha a későbbiekben úgy döntene a csemete, hogy nyomdokaidba lép, tapasztalataid birtokában megengednéd neki?
EP: Egy lánynak megengedném, hogy modellkedjen, igen, fiúnak, hát, végül is megengedném, ha mindenáron ezt szeretné csinálni, akkor hagynám, de nem feltétlenül örülnék neki. Ha fiú lesz, akkor inkább vízilabdázzon, mint az apja. De visszatérve a lányhoz, egy lánynak sem engedném, hogy túl fiatal korában kezdje a szakmát, tudom, hogy ez a generáció már teljesen más, mint mi voltunk, de egy tizenkét, tizenhárom éves lány akkor se azzal legyen elfoglalva, hogy, hogy néz ki és milyen színű alapozót választ, mert ezt nem tartom normálisnak. Végül is, ha rosszat csinál, jól elverem majd! – kacag a konklúziónak sem utolsó tréfán.

Család, harmónia, jövő

MZ: A távolabbi jövőre nézve dédelgetsz terveket?
EP: Sosem tudtam hosszabb távra tervezni, tényleg. Nagyjából azt tudom, hogy egy-két hónap múlva mi lesz, de szerintem ez a munkám miatt is így van. Nem tudsz előre tervezni soha, mert fogalmad nincs, hogy a következő napon, ki telefonál, ki hív majd fel, hogy gyere, dolgozz velem. Most így az elkövetkezendő egy-két évre abszolút a gyerek a terv, hogy azt hogy fogom megoldani és aztán tényleg nem tudom. Minimum maradjon minden így. Azt kívánom, hogy sose legyen rosszabb. Mert bár minden családban történnek rossz dolgok, érnek minket is fájdalmak, de olyan összhangban, meg harmóniában élek öt éve - ha most csak a párkapcsolatomat nézzük, mert nyilván ez a családom részéről mindig is megvolt -, hogy csak azt tudom mondani még egyszer, sose legyen rosszabb.

MZ: De azért nyugtass meg, nem Náray 2007-es haute couture bemutatóján (január 17.- a szerk.) láttunk utoljára kifutón, előbb vagy utóbb, folytatod a modellkedést!
EP: Most azt mondom, hogy igen, de hát ki tudja. Ez az, hogy így előre tényleg nem lehet tervezni. Ki tudja, hogy szeretném-e majd, hogy hívnak-e, hogy egyáltalán alkalmas leszek-e rá, az embernek a szülés után azért vissza kell nyernie az alakját is. És az is előfordulhat, hogy jön még egy gyerek, tényleg nem tudom. Annyira nem lehet ezt így előre látni, elválik, maradjunk ennyiben!