Gene Kelly

Gene a 20. század táncos filmjeinek meghatározó egyénisége, aki energetikusságáról, atletikus táncstílusáról, jóképűségéről és a filmekben alakított szerethető és kedvelt karaktereiről volt ismert. Habár ma valószínűleg mindenki az Ének az esőben című filmben nyújtott alakítása miatt ismeri őt, ezen kívül személyisége még fontos meghatározója volt Hollywoodi musical világban az 1940-es évek közepétől az 1950-es évek végéig. 1999-ben az Amerikai Filmintézet minden idők legnagyobb férfi színészei ranglistán a 15.-ik helyre rangsorolta.

 Élete

Korai évek

Gene harmadik gyermek volt a családban. Édesapja James Kelly fonográf árus, édesanyja Harriet Curran, mindketten Ír Római Katolikus bevándorlók voltak. A Highland Park szomszédságában született Pittsburgh-ben, Pennsylvania államban. 8 éves korában édesanyja jóvoltából beiratkozik táncórákra az idősebb bátyjával, Jamesszel együtt. Mindketten lázadóak voltak, ahogy Gene mondta: „Nem igazán szerettük és folyamatosan verekedtünk a szomszéd srácokkal, akik puhánynak neveztek minket...15 éves koromig nem is táncoltam többet.” Kelly végül saját önszántából visszatért a tánchoz, aki képes volt megvédeni önmagát. 1929-ben érettségizett le a Peabody High School-ban. Majd beiratkozott a Pennsylvaniai Állami Főiskolára, hogy újságírást tanuljon, de a gazdasági válság miatt inkább olyan állást kellett keresnie, mellyel hozzá tudott járulni a család szűk anyagi körülményeihez. Ez idő tájban sokat táncolt a fiatalabb bátyjával Freddel, hogy egy kis pénzt keressenek a helyi versenyeken, de ugyanúgy felléptek helyi Night Clubbokban is.

1931-ben Kelly beiratkozott a Pittsburghi Egyetemre, hogy közgazdaságtant tanuljon, ahol csatlakozott a Phi Kappa Theta testvériséghez majd 1933-ban diplomát szerzett. 1930-ban a családja egy táncstúdiót nyitott a Munhall Road-on, a Squirrel dombon Pittsburgh mellett. 1932-ben átnevezték Gene Kelly Táncstúdiónak. A másodikat Johnstown-ban nyitották meg, Pennsylvaniában 1933-ban. Amíg nem rendelkezett diplomával, illetve később is, mialatt a Pittsburghi Jogi iskola diákja volt, Gene táncórákat adott a stúdiójában. Végül is eldöntötte, hogy inkább, mint tánctanár szeretne élni, így 2 hónap után otthagyta a jogi iskolát. Elkezdett egyre erősebben az előadásaira koncentrálni, ahogy később állította: „Idővel kiábrándultam a tanításból, mert a lányok és a fiúk aránya több, mint 1:10-hez volt és ahogy a lányok betöltötték a 16-ot, a kilépők aránya úgy lett egyre magas magasabb.” 1937-ben, miután sikeresen felfejlesztette a családi táncstúdiót, New York-ba költözött, hogy koreográfusként munkát találjon.


Színpadi karrier

A sikertelen keresgélés után, Kelly visszatért Pittsburgh-be, ahol mint koreográfus dolgozott Charles Gaynor musical revüjében a Hold Your Hats című darabban, a Pittsburgh Színházban 1938 áprilisában.

Az első Broadway-i megbízását 1938 novemberében kapta mint táncos, Cole Porter Leave it to me! című darabjában, ahol az Amerikai nagykövet titkárát alakítja s Mary Marttin-nal közösen elénekli a My heart belongs to Daddy című dalt. Kellyt a szerepre Robert Alton bérelte fel, akit a Pittsburghi színházban lenyűgözött Gene alakítása, tanítása és tudása. Mikor Alton koreográfust keresett a One for the money c. darabhoz, felkérte Kellyt, hogy játssza is el, énekeljen és táncoljon. Karrierje első nagy áttörése volt a Pulitzer-díj, melyet a Time of your life c. drámával nyert. A darab 1939. november 11.-én debütált, ahol a Broadway történetében először táncolt saját koreográfiájára. Ugyanebben az évben megkapta első megbízását a Broadwayről, mint koreográfus a Diamond Horseshoe-ban. Jövendőbeli felesége, Betsy Blair is e színdarab társulati tagja volt. Elkezdtek randevúzni és 1941. október 16.-án összeházasodtak.

1941-ben megkapta a főszerepet a Rodgerts and Hart című filmben, a Pal Joey-ban, ahol ismét Robert Alton koreografálta, mely szerep egészen a sztárok világáig repítette őt. Mind ezalatt így nyilatkozott a riportereknek: „Nem hiszem, hogy a tánciskolák egyezőek lennének. Én csak azt csináltam, amit a dráma és a zene megkövetelt. Habár 100%-ig balett táncos vagyok, mégis csak azt használom fel, amit teljesen magamévá tudok tenni. Sosem engedem, hogy a technika, a hangulat és a folyamatosság útjába álljon.” Fenomenális elkötelezettségét a próbák iránt és a kemény dolgozni tudását kollégái is dicsérték. Van Johnson, aki szintén feltűnt a Pal Joey-ban így nyilatkozott: „Néztem ahogy próbál és számomra úgy tűnt, hogy már nincs hova tovább fejlődnie. Ám Ő mégsem volt elégedett. Már éjfél volt és már reggel 8 óta próbáltunk. Már épp álomra hunytam a szemem a hosszú lépcsőn, mikor sztepptánclépéseket hallottam a színpad felől…csak egyetlen halovány lámpát láttam, mely alatt egy alak táncolt,Gene.”

Sorra jöttek a Hollywoodi ajánlatok, de Kelly nem akarta ilyen korán otthagynu New Yorkot. Végülis leszerződött David O. Selznick-el, beleegyezve, hogy a Pal Joey után, 1941 októberében Hollywoodba megy. Mielőtt azonban elment volna, megkoreografálta a Best Foot Forward c. filmet.

Kelly nem is tért vissza a színházi munkához, amíg az MGM-el kötött szerződése le nem járt 1957-ben, mikor is 1958-ban megrendezte a Flower Drum Song c. filmet. Az 1960-as évek elején Kellyt meghívta A. M. Julien, a Párizsi Opera ügyintézője, hogy válassza ki a saját stílusát és hozzon létre egy modern balettet a társulat számára. Ez volt az első eset, hogy egy amerikait bíztak meg ezzel a kéréssel. Az eredmény a Pas de Dieux volt, mely egy görög mitológián alapult Gershwin zenéjével kombinálva. Hatalmas siker volt, melyért elismerést kapott a Francia Kormánytól.


Filmes karrierje

1941-1944: Elismertség Hollywoodban

Selznick Kelly szerződéseinek a felét eladta az MGM-nek és ezzel kölcsönadta Őt nekik az első filmjükhöz: For me and my Gal(1942) Judy Garlanddal az oldalán. Kelly megdöbbenve tapasztalta, hogy 20 filmet is akarnak készíteni vele és mint mondta: „olyan érzése volt, hogy hatalmas bukás lesz”. Ám a filmjei sikeresek voltak, így Arthur Freedaz MGM-től megvette Kelly szerződéseinek másik felét is. Miután feltűnt egy B-kategóriás drámában (Pilot #5), megkapta Cole Porter Du Barry Was a Lady című film férfi főszerepét Lucille Ball-al az oldalán. Az első alkalma, hogy filmben saját koreográfiájára táncoljon, a Thousands Cheer című filmben nyílt, ahol egy felmosóronggyal ad elő egy színlelt szerelmes táncot.

A vásznon, mint táncos, első áttörését akkor érte el, amikor az MGM kölcsönadta őt a Columbia-nak, hogy legyen Rita Hayworth partnere a Cover girl-ben (1944), amelyben egy felejthetetlen táncot koreografált. A következő filmjében (Anchors Aweigh 1945) az MGM gyakorlatilag szabad kezet adott neki a táncok megkoreografálásában, beleértve a táncát Jerry egérrel (a Tom és Jerryből) illetve a duettjét Frank Sinatra-val. Az Anchors Aweigh 1945 egyik legsikeresebb filmje volt, mellyel Kelly elvitte első és egyetlen Oscar-díj jelölését a Legjobb színész kategóriában. A Ziegfeld Folliesben (1946) – mely 1944-ben készült de csak 1946-ban mutatták be – Kelly partnere Fred Astaire volt (aki iránt a legnagyobb ámulattal és tisztelettel volt) a híres "The Babbitt and the Bromide" című dal táncában, mielőtt elhagyta volna a stúdiót a háború utána felújítás előtt. Ezen időszak alatt Kelly kénytelen volt olcsó B-kategóriás sorozatokban feltűnni, melyeket mára már mindenki lefeledett.

1944 végén Kellyt besorozták a haditengerészethez, hadnagyi ranggal. A fényképészeti részlegnél állomásozott Washingtonban, ahol dokumentumokat kellett írnia és rendeznie, mely később arra inspirálta, hogy producer is legyen a filmekben.

1946-1952: Dicső évek az MGM-nél

Mikor 1946 tavaszán visszatért Hollywoodba, az MGM még mindig csak B-kategóriás filmekben szerepeltette, mint a Living in a Big Way. A film oly gyengének találtatott, hogy Kellyt kérték fel arra, készítsen egy pár jó tánckoreográfiát. Ezután következett egy film ismét Judy Garland-dal, Vincente Minelli rendezésében, The Pirate. A film ma klasszikusnak számít, ám a maga idejében nem volt valami jó fogadtatása. Ebben Kelly megmutatta atletikusságát és valószínűleg az egyik legemlékezetesebb alakítása volt a Nicholas Testvérekkel, akik a vezető afroamerikai táncosok voltak akkoriban. Habár az MGM azt szerette volna, hogy Kelly térjen vissza a jól megszokott és biztosabb kerékvágásba, ő szüntelenül harcolt azért, hogy saját zenés filmet rendezhessen. Átmenetileg megtartotta a róla kialakult hetvenkedős képet a Három muskétás egyikeként, és feltűnt Vera-Ellen oldalán a Slaughter in tenth Avenue című balettben a Words and Music-ból (1948). Ezután következett a Take me out to the ball game (1949), a második filmje Sinatra-val, melyben Kelly ír származása előtt tiszteleg a The Hat My Father Wore on St. Patrick's Day c. dalban. Ezzel a musicallel Kelly rábeszélte Arthur Freed-et, hogy elkészíthesse az On the town c. filmjét, melyben harmadszor és egyben utoljára szerepelt együtt Frank Sinatra-val, áttörést érve el ezzel a musical világban, melyet úgy írtak le, mint „ a legötletesebb és legüdítőbb musical, ami valaha is készült Hollywoodban.

Stanley Donan, akit Kelly vitt Hollywoodba, hogy legyen a társkoreográfusa, kapta meg a mellékrendező szerepét az On the town-ban. Kelly szerint: „…mikor bevonnak egy filmbe, hogy készíts rá koreográfiát, ahhoz szakértő asszisztens kell. Szükségem volt valakire, aki megnézi az előadásomat és valakire aki együtt dolgozik az operatőrrel az időzítéseken…Stanley, Carol Haney vagy Jeanne Coyne nélkül, ezt sohasem tudtam volna véghez vinni. Mikor elérkeztünk oda, hogy elkészítjük az Ont he town-t, tudtam, hogy elérkezett az idő, hogy Stanley kapja meg a mellék rendezői jogot, hisz többé már nem főnök beosztott volt köztünk a viszony, hanem társszerkesztői. Ketten együtt, megbontották a szokásos musicali formát, kivéve a filmet a stúdiók világából és belehelyezve a valódi helyekbe és helyzetekbe. Donannal felelősséget vállaltak a színpadi részekért, Kelly pedig a koreográfiával foglalkozott. Kelly jóval tovább ment az addig megszokott és a korábban bemutatott balettos koreográfiáknál.

Ezután Kelly azzal a kéréssel fordult a stúdióhoz, hogy főszerepet akart, melyet meg is kapott egy korai maffia melodrámában, melynek címe: The Black Hand (1949). Ezt követte a Summer Stock (1950) – Judy Garland utolsó musicalje az MGM-nél - , melyben Kelly előadta a „You, You Wonderful You” c. szólóját egy újságpapírral és egy nyikorgó hajópadlóval. A könyvében („Easy the hard way”) Joe Pasternak kiemeli Kelly türelmét és jóakaratát, aki nem sajnál annyi időt fordítani a darabra, amennyit kell, hogy a betegeskedő Garlanddal együtt tökéletes filmet készítsenek.

Ezután következett két sikeres musical, mely megőrizte Kelly hírnevét, mint Amerika vezető musical színészét, az Egy amerikai Párizsban (1951) és a talán legismertebb musical, a Singing in the Rain (1952). Mint társrendező, vezető színész és koreográfus Kelly volt a vezető erő a filmben. Johhny Green az MGM akkori zenei rendezője a következőképp írta le Kellyt: „Gene egészen laza mindaddig, amíg pontosan tudod, hogy mit csinálsz, amikor vele dolgozol. Keményen beosztja a munkákat és keményen is dolgozik. Ha az Ő csapatában szeretnél játszani, jobb ha Te is tudsz keményen dolgozni. Nem volt kegyetlen, de kemény volt és ha Gene hitt valamiben, azt bárkinek elmondta, legyen szó akár Louis B. Mayer-ről vagy egy portásról. Sosem volt gondja senkivel és majdnem mindig megszerezte, amit akart.” Az Egy amerikai Párizsban hat Oscar-díjat nyert, beleértve a legjobb képet és még ugyanebben az évben Kelly a musical világban elért munkájáért megkapta az Oscar-díjat. A film bemutatóját Leslie Caron-nal is fémjelezték, akit Kelly Párizsban fedezett fel és vitte Hollywoodba. Az utolsó álom balett tizenhárom percen át tart, és ez volt az utóbbi idők legdrágább filmje. Az Ének az esőben filmmel Kelly még nagyobb hírnévre tett szert. A Moses supposes c. dalban Donald O’Connor társa, a Brodway melody-ban pedig Cyd Charisse. És habár nem keltett olyan nagy lelkesedést, mint az Egy amerikai Párizsban, mégis utólag elnyerte a neki megfelelő és méltó helyet a kritikusok és a filmguruk véleményei között.